eul_wid: hps-ar

Double Deceiver
Διπλοῦς Ἀπατεών

Menander of Athens Double Deceiver PDF

The Double Deceiver is a comedy by the Athenian playwright Menander, composed circa 300 BCE. As a work of New Comedy, it is written in verse and employs the Attic Greek dialect, shifting focus from the political satire of earlier Old Comedy to domestic and romantic intrigues set within contemporary Athenian society. The play survives only in a fragmentary state, known through approximately 74 passages preserved in quotations by later ancient authors and on papyrus scraps. These fragments suggest a plot archetypal of Menander, revolving around a cunning slave who devises an intricate double deception to assist his young master in overcoming social obstacles—often a stern father—and securing marriage to a desired young woman. The surviving dialogue hints at confrontations and persuasive schemes involving these central characters.

The play stands as a characteristic example of Menander’s dramatic craft and the New Comedy genre, which was designed for popular entertainment at Athenian civic festivals. Its thematic concerns likely explored the mechanics and morality of deception, the complex relationship between slaves and masters, and the social imperative of marriage. Although the complete text was lost during the medieval period, its reconstructed elements contribute to the understanding of Menander’s pervasive influence. His comic structures and stock characters, epitomized in works like The Double Deceiver, were extensively adapted by Roman dramatists such as Plautus and Terence, thereby fundamentally shaping the evolution of Western comedic tradition.

11 (ΜΟΣΧΟΥ ΠΑΤΗΡ)
11.1 [ σ]ὺ δ’ ἐκεῖνον ἐκκάλει
11.2 [ ]ν̣, νουθέτει δ’ ἐναν[τίον
11.3 αὐτόν τε σῶσον, οἰκίαν θ̣’ ὅ̣λην φί̣λ̣ω̣ν̣.
11.4 Λυδέ, προάγωμεν.
14 (ΛΥΔΟΣ) εἰ δὲ κἀμὲ καταλίποις—
15 (Μ.π) προάγωμεν· ἱκανὸς οὗτος.
15.1 Λυ αὐτῶι, Σώστρατε,
15.2 χρῆσαι πικρῶς, ἔλαυν’ ἐκεῖνον τὸν ἀ̣κ̣ρα[τῆ.
15.3 〈ἅ〉παντας αἰσχύνει γὰρ ἡμᾶς τοὺς φίλους.
15.4 (ΣΩΣΤΡΑΤΟΣ)
18.1 ἤδη ’στιν οὗτος φροῦδος. ενπλη[
18.2 τούτου καθέξει. Σώστρατον προήρπασας.
20.1 ἀρνήσεται μέν, οὐκ ἄδηλόν ἐστί μοι—
20.2 ἰταμὴ γάρ—εἰς μέσον τε πάντες οἱ θεοὶ
20.3 ἥξουσι. μὴ τοίνυν [.]ον[
20.4 κακὴ κακῶς τοίνυν—ἐ[π]ά̣ν̣[αγε, Σ]ώστρατε·
20.5 ἴσως σε πείσει· δοῦλο[
25.1 ἐγὼ μάλισθ’, ἡ δ’ ὡ[ς κενὸν συ]μπεισάτω
25.2 ἔχοντα μηδ[έν· τ]ῶι πατρὶ
25.3 τὸ χ]ρ̣υ̣σίον· πιθαν[ευομέν]η γὰρ παύσεται
25.4 ὅταν] ποτ’ αἴσθητα[ι, τὸ τῆς πα]ροιμίας,
25.5 νεκρῶι] λέγουσα [μῦθον. ἀλλ’] ἤδη [με] δεῖ
30 ἐλθεῖν ἐπ’ ἐ]κεῖνον.
47.1 [ΣΩΣΤΡΑΤΟΥ ΠΑΤΗΡ] [ἔ]δωκεν δέ σοι [τ]ὸν τόκον
47.2 (Σω) [ ].ειδον· μηδὲ ἓν [ ἐγκ]άλει χρηστῶι ξένωι.
47.3 [ ἥ]κω κομίζων δεῦρό σοι
47.4 [Σ.π] [ ]σα· τ[ὸ χρυ]σίον [δό]θ’ ὑμεῖς, παῖ, ταχύ.
47.5 (Σω) [ π]αρ’ [ἡ]μῶν· μὴ πρόσεχ’ ἐκείνωι λόγ̣ω̣ι̣.
47.6 οὐδεὶς] παρώρμης’ οὐδ’ ἐπεβούλευς’ οὐδὲ εἷς.
55.1 (Σ.π) οὐ πρὸς Θ]εότιμον κατετέθη τὸ χρυσίον;
55.2 (Σω) τί “πρὸς Θ]εότιμον”; αὐτὸς ἐφύλαττεν λαβὼν
55.3 τ[ό τε πρὸ]ς βίον διφορεῖ, πάτερ.
57.1 (Σ.π) χρηστὸ̣ς̣ σφόδρα·
57.2 ἐφ[ρόντι]σέ τι. τί οὖν ὁ Σύρος ἐβούλετο;
57.3 (Σω) ἐ[ατέο]ν. μετ’ ἐμοῦ δ’ ἀκολούθει καὶ λαβὲ
60 τὸ χρυσίον.
60 (Σ.π) παίζεις;
60.1 (Σω) ἀκολούθει καὶ λαβέ.
60.2 (Σ.π) οὐκοῦν ἀκολουθῶ· δὸς μόνον, καλῶς τέ μοι
60.3 ὡς̣ [δεῖ] κέχρησαι· πρὶν λαβεῖν μάχομαί τι σοι;
60.4 ἐμοὶ δὲ πάντων τοῦτο προὐργιαίτερον.
63 ΧΟΡΟΥ
63 (uersus laceri xxvi)
89 [Σω] [ ].μοι.
89 (Σ.π) ταῦτ’ ἄπειμι πρὸς ἀγορὰν
90.1 πρ]άττ[ων. ὅ] τι πράττηις ἄλλο δέδοται τοῦτό σοι.
90.2 Σω κα]ὶ̣ μ̣[ὴν δο]κῶ μοι τὴν καλήν τε κἀγαθὴν
90.3 ἰδεῖν ἐρωμένην ἂν ἡ̣δ̣[έ]ως̣ κενὸς
90.4 πιθανευομένην καὶ προσδοκῶσαν—“αὐτίκα”
90.5 φησὶν δ’ ἐν αὑτῆι—πᾶν ὃ κομίζω χρυσίον.
95.1 “πάνυ γὰρ κομίζει τοῦτο καί, νὴ τοὺς θεούς, ἐλευθερίως—τίς μᾶλλον; —ἀξίως τ’ ἐμοῦ.”
95.2 αὕτη δ’ ἱκανῶς, καλῶς ποοῦσά γ’, εὑρέθη
95.3 οἵα〈ν〉 ποτ’ ὤιμην οὖσα, τὸν δ’ ἀβέλτερον
95.4 Μόσχον ἐ.ε..· καὶ τὰ μὲν ἔγωγ’ ὀργίζομαι, τὰ δ’ οὐκ ἐκεῖνον τοῦ γεγονότος αἴτιον
95.5 ἀδικήματος νενόμικα, τὴν δ’ ἰταμωτάτην
95.6 πασῶν ἐκείνην.
101.1 ΜΟΣΧΟΣ εἶτ’ ἀκούσας ἐνθάδε
101.2 εἶναί με, ποῦ γῆς ἐστι; χαῖρε, Σώστρατε.
101.3 Σω καὶ σύ.
103.1 〈Μο〉 τί κατηφὴς καὶ σκυθρωπός, εἰπέ μοι;
103.2 καὶ βλέμμα τοῦθ’ ὑπόδακρυ· μὴ νεώτερον
105.1 κακὸν κατείληφάς τι τῶν [γ’] ἐνταῦθα;
105.2 (Σω) ναί.
105.3 (Μο) εἶτ̣’ οὐ [λέ]γεις;
107 (Σω) ἔνδον γὰρ ἀμέλει, Μόσχε.
107.1 (Μο) πῶς;
107.2 (Σω) [ ]φιλοῦντα τὸν πρὸ τοῦ χρόνον
107.3 [ ]α· τοῦτο πρῶτον ὧν ἐμὲ
110 [ ]ἠδίκηκας.
110.1 (Μο) ἠδίκηκα δὲ
110.2 ἐγώ σε; μὴ γένοιτο τοῦτο, Σώστρατε.
110.3 (Σω) οὐκ ἠξίουν γοῦν οὐδ’ ἐγώ.
112 (Μο) λέγεις δὲ τί;